Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az elengedésről

2009.04.09

Szívemből beszél... ezt nemrég találtam, megosztom Veletek, nekem sokat segített.

"Az elengedés olyan, mint amikor az alma leesik a fáról. „Elengedődik”. Így természetes ez. A fa nem mondja az almának, hogy elengedlek, s az alma sem küzd a leválásért, hogy esélye legyen a benne lévő magnak majd fává lennie. Egyszerűen megérik. A mindennapjainkban gyakran hiányzik ez a természetesség. Amikor „felnőttem” én is elvártam édesanyámtól, hogy ne szóljon bele a dolgaimba. Ha megtette forrt bennem a méreg. Még most 40 évesen is időnként azt hallom tőle: „kisfiam, vegyél fel egy pulóvert, mert megfázol!” A felszabadultságot – ami megengedi neki is, hogy olyan legyen amilyen –, ilyenkor érzem a legerősebben: minden feszültség nélkül kimegyek a friss levegőre, hogy megérezzem milyen az időjárás. Ha fázom, akkor felveszek egy pulcsit, ha nem, akkor anélkül megyek el. Ez az elengedettség-érzet egyre jobban kiterjed az élet minden területére. A munkára, a pihenésre, a családra, s az egyedüllétre. Legalapvetőbben a gondolatokra, s azok nyomán egyre inkább a testemre is. Most azért vagyok itt, hogy megosszam veled ennek az útnak a tapasztalatait.

 

Ha az embert valami, vagy valaki elengedésének gondolata foglalkoztatja, ami számára jelentős változást, változtatást jelentene, akkor azt vélheti, hogy annak a jövőben kellene megtörténnie. De ha egy pillanatra elfordítaná tekintetét a jövőtől, akkor mit érzékelhetne most, a jelenben? Mi az, ami már most benne van, ami az elengedést megelőzi? Az elengedés képzete csak akkor merülhet fel valakiben, ha őt jelenleg a valamihez-valakihez való ragaszkodás tölti be. A bármihez-bárkihez való erős ragaszkodás egy idő után nagy szenvedést tud okozni, de az elengedés utáni önmaga állapotát talán még elfogadhatatlanabbnak képzelheti el: ez maga lenne a kilátástalanság, a teljes megfosztottság! Nem, ez lehetetlen, hogy így legyen! Így aztán görcsösen akar egyszerre kétfélét: megtartani és elengedni. Amikor már nagyon fáj a ragaszkodás, akkor el akarja engedni annak tárgyát, s amikor nekiindulna, hogy nélküle éljen, hirtelen páni félelem fogja el, s szalad vissza ahhoz. Egy jellemző azonban közös mindkét alkalommal: nem azt akarja, ami van, nem azt fogadja el, ami éppen már adott. Ha éppen ragaszkodás van benne, akkor azt nem tartja jónak, mindenképpen el akarná engedni, ha pedig az elengedés vágya tölti be, akkor hirtelen megnő a ragaszkodás benne. Egész évben a nyaralást várja, s már inkább ott is lenne, mint odahaza, amikor pedig ott van, akkor állandóan hazagondol. Csoda-e, hogy görcsösnek éli meg az életét? Természetes, ha belül valami görcsös, valami nem jó, akkor változtatni akar rajta. Vannak olyanok, akiknél ez megmarad az álmok, remények szintjén, esetleg a gyerekeiket, vagy másokat ösztönöznek arra, amit nekik lehetne megtenniük. Begubódznak lakásuk, családjuk, s végső soron saját „GOND”-olataik börtönébe, s a bennük lévő félelem miatt szinte bénultan élik meg a még hátralevő éveiket. Mások a bennük levő görcsösség, az elutasítás, a „nem jó” érzete miatt szüntelenül változtatni akarnak. Ki az, aki nem akarja megváltoztatni szülőjét, párját, gyermekét, testvérét, munkatársát, szomszédját, lakókörnyezetét, a politikát, az országot, a vallást, az aktuális élethelyzetét, saját viselkedését, testét, egyszóval mindent? A változtatás menetét szorgalmazó megannyi segítő is munkálkodik azon, hogy jobb legyen az egyes ember, s a világ: tanárok, orvosok, művészek, tudósok, környezetvédők, pszichiáterek, pszichológusok, papok, lelkészek, szerzetesek, apácák, guruk, szociális munkások, különféle terapeuták, békeharcosok, önkéntes segítők tömegei. Ők mind-mind azon akarnak már réges-régen változtatni, hogy ne maradjon a világ, s az egyes ember olyan, mint amilyen. Kulcsszavuk a változtatás, mely abból az elképzelésből származik, hogy tudják, hogy mi lenne a jó végeredmény az adott egyénnek és a világnak. Az orvos figyelmezteti a betegét: „csak, akkor lesz egészséges, ha …!”, a tanár felszólítja a tanulót: tanulj többet, ha…!, a pap hirdeti a hivőnek: légy olyan, mint Jézus, ha …!, a szülő 100-szor megmondja a gyermekének, hogy …, s így lehetne ezt tovább sorolni. Ha ennyi segítő szándékot együtt látunk, akkor azt gondolhatnánk, hogy mi már biztosan a paradicsomban élünk. Igen ám, de ezt a paradicsomot egyre többen pokolként élik meg.

 

Hosszú évek változtatni akarásának szenvedésében fedeztem fel magam is azt, hogy a külső változtatás önmagában mindig egy olyan helyzethez, állapothoz vezetett el, amit megint meg kellett változtatni, mivel ismét elégtelennek, rossznak találtam az eredményt. Amikor jobban szemügyre vettem, hogy mit is jelent a változtatás állandó igénye számomra, akkor azt a rejtett elképzelésemet láttam meg, hogy lesz egy olyan jövő, ami jobb, mint a jelen. Ezzel pedig rossznak minősítettem, elutasítottam a jelent, azt, ami már van, a létezőt. Tehát ami jó, az mindig máskor és máshol, nem pedig itt és most található. Az ellenállásból, a tagadásból persze görcsösség, az elégtelenség érzete keletkezett bennem, s én mégis azt reméltem, hogy a felszabadultság, az elengedettség állapotát elérhetem az elutasításon, a NEMeimen keresztül. Később azt is észrevettem, hogy a nem elfogadásom, ami más emberekre, élethelyzetekre, veszteségekre, egyes viselkedésemre, vagy testi kinézetemre irányult, valahonnan mélyről tör elő, a hiánynak abból a fájdalmas feszültségből, melyet saját magam elégtelenségének állandó érzete tett egyre nagyobbá. Rádöbbentem, hogy nem tudom elfogadni magamat úgy, s olyannak ahogy, amilyen éppen vagyok. Ha megváltozok, akkor majd igen. A sok változás tapasztalata pedig tudatosította bennem azt, hogy hiába változtatok odakinn, sosem leszek olyan, aki már jó, már elég önmagának odabenn. Állandó „ELÉG”-edetlenség jellemzett. A változtatni akarás a problémát, mely belül volt, kívülre tette, s ott akarta megoldani. Számtalan gondom meg is oldódott. Sokat, mint gyermekkorom gyűlölt kabátját egyszerűen kinőttem. A GOND viszont maradt. Nem is csoda. Hisz GONDolataim mögött ott rejtőzött állandóan az elégtelenség érzete.

 

Sokan kínálják fel orvosságként a népszerű pozitív gondolkodás valamely formáját, mint a negativitásból kivezető utat. De hát ez végső soron ismét önbecsapás, hisz csupán a már meglévő negatívra húzom rá a pozitív leplet. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez eleve rossz, csak azt, hogy valódi felszabadulást nem adhat. Nincs sok különbség az állandóan lógó orral járók, s a szüntelenül áradozó emberek között. Mindkettő félreismeri magát. Elégtelennek, kevésnek tartják önmagukat, ami csakis a rezignáltsághoz, vagy az állandó önmagát, s másokat változtatni akaráshoz vezet. Mi hát a kiút ebből?

 

Első lépésben annak a felfedezése, ahogy az ellenállásomhoz, a NEMjeimhez ragaszkodom, s közben folyton azt remélem, hogy az életemben, a jövőben békesség, felszabadultság, s öröm köszönt majd be.  A felszabadult örömöt először akkor tapasztaltam meg, amikor önmagam éppen aktuális Gondjaival elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Akkor mertem mélyebben magamba nézni, s akkor fedeztem fel önmagamban állandóan dübörgő gondolataimat, ahogyan azok újra és újra elítéltek engem, s megítéltek másokat.

Elfogadva lenni, azt is jelenti esélyt kapni a látásra, annak felismerésére, ahogy a szenvedésemet állandóan meghosszabbítom.
Elfogadva lenni segít abban, hogy magam is elfogadjak. Először apróságokat. Már a legkisebb elfogadásnál is békesség árad szét az ember bensőjében. A békesség pedig még nagyobb beLÁTÁSra juttat el. Így lehetséges lesz az életre – ami mindig most, a jelenben van, ahol egyedül lehetséges a békesség, az öröm és a szeretet –, igent mondani. Az elfogadás belülről megnyit, s elengedetté tesz. Hirtelen megszakad az állandó gondolati harc. Az elengedettségben pedig az elengedés már megtörtént. Aki egyre inkább így él, annak mindennapjaiban a szabadság, az elengedettség–felengedettség állapota egyre jobban gyökeret ver. Ennek folytán egyre inkább eltűnik a jövő, s a múlt gondolati megteremtéséhez való kényszeres ragaszkodás. Ez olyan, mint folyamatosan szerelmesnek lenni. Kit érdekel a tegnap még oly fontos tanulás, ha az ember szerelmes. Hogy korábban ezért sokat megdicsértek? Hogy nem kapok majd jó jegyet? Mindez, tehát a múlt és a jövő JELENtéktelenné válik annak számára, aki éppen kedvese szemébe néz. Aki a Jelen, az Élet szerelmese, annak semmi szüksége múltra, s jövőre. Szabad. Még önmaga régi gondolkodásától, a gondjaitól is, melyek által lett azzá, akivé. A jó hírünk az, hogy az ember szabad lehet régi önmagától, egész múltjától, s attól a jövőtől, amit e múlt nyomán állandóan megteremt a fejében.

 

Amíg valaki nem tapasztalja meg azt, hogy elég úgy, ahogy van, s nem ismeri fel a gyakorlatban, hogy egyedül önmaga tartja fenn állandó véleményeivel, minősítéseivel, ítéleteivel saját szenvedését, addig mintegy hipnotizáltan, robot üzemmódban éli mindennapjait.

Fel lehet fedezni azt is, hogy nem csak az aktuális GONDtól, hanem attól a GONDolkodásmódtól is szabaddá lehet válni, ami folyamatosan GONDdá teszi az életet. Ha az ember az almafa, akkor, nem kell görcsösen az almára koncentrálnia, észrevétlenül eltűnhet belőle a ragaszkodás, megtörténhet az elengedés, megpihenhet, s szinte észrevétlenül virágba borulhat. "

Szeretlek Tom tesó!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

bennemből :)

(Tomi tesó, 2010.06.06 11:27)

Hát ez most nagyon sokat segített kicsi Kató. Pedig egész "véletlenül" kavarodtam újra az oldaladra. Éreztem h rosszul vagyok lelkileg nagyon. Hála "magamnak" kis belső szemlélőmnek megmutatta merre. Hála neked hogy vannak ezek a sorok általad tesókám, akin keresztül nem először kapom meg ami nekem kell a megértéshez, most konkrétan az elengedéshez.
KÖSZÖNÖM.