Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A zene...

2008.07.26

"A zene az igazi, időtlen szeretet megteremtésének kétségbeesett, utolsó kísérlete világunkban?"

Úgy gondolom, nem kétségbeesett kísérlet ez. Inkább boldog és nagyon igyekvő. A zenével az emberek igyekeznek kifejezni a bennük lévő érzéseket, amelyekre talán ezt tartják a legjobb módnak. A  hang, a rezgés ősidők óta elválaszthatatlan részünk és minden dal, amiben emberi hang kerül kifejezésre érzelmeket tartalmaz. Kódolva benne van minden, ami érezhető.

Úgy gondolom, nem is utolsó kísérlet ez. Az emberek megtöltik reménnyel. Amit az emberek énekbe "fojtanak", azt telerakják reménnyel is. Bár tény, hogy nagyon sok olyan ember van még, akinek a remény már haldoklóban van, de egy biztos: A Világ felemelkedési fázisban van. Olyan spirituális energiahullámban úszunk, hogy most nagyon kettős lett minden. A két szélsőség lép érvénybe. Van, aki lent marad, és van, aki a felemelkedést választja és megemelkedik rezgésszintje. Egyszer csak jön az életébe valami változás, egy késztetés, hogy olvasson, kutasson valami magasabbrendű dolog után. Onnantól kezdve nincs megállás. Te választassz. Megteszed, vagy sem. Elindulsz, vagy sem.

Úgy érzem, a zene kevés... ha nem tehetem hozzá az anyagi világot, akkor csak a lelkem szárnyal, az is szinte csak meditatív állapotban, virtuálisan. Amikor a testedet is bekapcsolod és onnan indítod az energiaáramot, akkor lesz igazán egységben! Táncolj! Terjeszd ki az érzékeidet és válj eggyé a zenével!

A szeretetet nem kell megteremteni. Az bennünk van, létezik, csak van, hogy elnyomjuk. Mindenfajta megnyilvánulásával óvatosan bánunk, mert ha kiderül, hogy szeretünk, úgy érezhetjük, kiszolgáltatottá válunk. Divat manapság keménynek lenni. Ez jó lehet bizonyos körülmények között, de akkor van gond, mikor már otthon a családoddal, a kedveseddel sem vagy képes más lenni. Elrejted a dolgaidat, mert az szégyen, ha fáj, szégyen, ha túl jó... És mi van, ha kimutatod? Mondd el! Miért félelmetes az? Látnak porba hullni? És??? Ki tud szárnyalni vajon? Az, aki mindig kemény, vagy az, aki nagy mélységeket is meg tud élni? Én azt mondom, inkább vagyok érzékeny, mint kemény és elfojtó, mert így olyan magasságoknak is teret adok, amiről egy-két ember csak álmodik. És ez gyönyörű. Néha könnyfakasztóan szép, de ettől érzem magam embernek... illetve Földangyalnak.:-)

Van, amikor nem hisszük el, ami a szemünk előtt van. Érezzük, de nem hisszük, hogy lehet megérzéseink szerint kommunikálni valakivel. Ez megint félelem alapú dolog. Félünk, hogy ha azt adjuk, ami belőlünk jön, nem leszünk jók, elfogadhatóak, esetleg a másik félnek nem ez tetszik és "elveszítjük"... igen, elveszítjük azt, ami/aki nem is volt a miénk... :-)