Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Merengés az Életről

2008.05.08

Felfoghatnám bárhogyan... Hogy mit? Az Életet. Nagyon durva, hogy tényleg olyan lesz, amilyenné teszed. Vannak fix dolgok, történések és valóban Te határozod meg, hogyan regalálsz rájuk. "Tanulsz belőle, vagy elfutsz előle?" Ezt az Oroszlánkirályban hallottam és nagyon tetszett! :-)

Ha sokáig aggodalmas voltál, mint én is, akkor nehezen szoksz le róla. Makacs egy dolog ez, mert a depresszió, mint egy rosszul berögzött viselkedésminta ismétlődően játsza benned dallamát. Újra és újra felhangzik és nem tudod nem hallgatni, mert azon a szemüvegen keresztük nézel, ami jó régen valamiért bevált. Esetleg figyeltek rád, ha magadba zárkóztál és ültél egy sarokban. Odamentek hozzád, beszélgettetek és Te kaptál. Akkor nyíltál ki igazán, mert érezted a törődést. Utána már te is tudtál adni, de mivel láttad, hogy ez beválik, általában hangtalanul kértél és megkaptad a figyelmet.

Most, hogy nagyobb vagyok - mindenféle szempontból :) - már látom, miért nem jó ez, mégis a részem volt, tudod? És az ember, ha akar változni, akkor fog is. Az már valami, ha akarod,  ha észleled. De valóban tenni kell érte, ez nem megy egyik napról a másikra. Olyan nagyon nehezen akaródzik időnként észlelni és eljuttatni tudattalanból tudatosba, hogy most épp nem adok, hanem hangtalanul kérek, vagy nem hangtalanul, de úgy fogalmazok, hogy kérek és még én vagyok a "szeeeeegéééény"... Belátni is nehéz, de olyan szép és olyan "büszke vagyok magamra" érzés, mert látom, milyen emberek is vannak. Nem látják a fától az erdőt és észre nem vennék azt, amit én igen magamban. Nade nem is ez a lényeg, hanem, hogy történik bennem. 
Tudod, nem is az a nehéz, hogy eljuttatni a tudattalanból a tudatos részembe, tehát tudatosítani, hogy mit csinálok ilyenkor. Hanem az, hogy megbirkózzak az érzéssel, hogy "hát milyen ember vagyok én"? Mert ha bűntudattal élek, az lelkiismeretfurdalás után betegséghez vezet.

Tehát a kérdés: Hogyan fogadjam el magam úgy is, ha rájöttem, hogy egy két dolgot rosszul csinálok, vagy lehet, hogy nem rosszul, de úgy, hogy az másoknak nem jó? Hogyan fogadjam el mindezt magamban és legyen türelmem végigjátszani, amíg beépül valami más viselkedés-, vagy érzelemminta? Hogyan ne érezzem emiatt rossz embernek magam? Merthogy most épp mászok ki ebből a gödörből, hogy elhiggyem, meg tudom oldani és jobb ember leszek. Nem akarom magam úgy beállítani, mint aki a változás nélkül nem elfogadható. Ez nagyon rossz lenne, mégis így érzek időnként...

Ha én magam választhatok, hogy érzem magam, akkor a negativitásból, pesszimizmusból először önző taktikákkal (azt csinálom, ami nekem jó, feldobom magam), felemelem energiaszintem, hogy képes legyek végigvinni a változás lépéseit. Megérlelni magamban, mit kellene másképp és hogyan. Elmúlasztani valahogy ezt a "sz*r vagyok" érzést és felülkerekedve rajta ismét boldognak lenni. Ez idő...

Néha úgy érzem, nincs sok időm. Ezt Anya ragasztotta rám, ő mindig úgy érzi, nincs ideje semmire. Ezáltal rohan, ahogy én is gyakran rohantam, rohanok. Van, hogy türelmetlen vagyok a változást illetően. Pedig így is olyan sokszor és gyorsan meg tudtam oldani magamban ezeket. 
Most az vár rám, hogy HIT, REMÉNY, SZERETET, de elsősorban OPTIMIZMUS, BIZALOM. :-) Bíznom kell magamban, hát ki, ha nem én? :-) Nem várhatom, hogy mindig más bízzon bennem? Ők is akkor fognak, ha látják, hogy zúzom. Zúzni akarom. Meg akarom és meg is fogom csinálni. Mindeközben akarom elfogadni azokat a hullámvölgyeket, mikor kicsit kisebb a lendület. Hisz ember vagyok, hullámvölgyek és hullámhegyek közt élek, mint mindenki más.