Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hát jött, aminek jönnie kellett...

2008.02.09

Most mondhatnám, hogy éreztem... de az érzés elég halvány emléket ölt bennem. Mintha bevonzottam volna... az életem túl nyugodt és túl egyszerűen tökéletes volt és az is... 
Lényeg, hogy Apa rosszul lett mellettem az autóban............... Rendben, nagyon konkrét leszek. Meghalt mellettem az autóban......... A Mindenható Isteni Tervnek köszönhetően minden körülmény úgy volt kialakítva, hogy megmeneküljön, mert az újraélesztés még időben történt és sikerrel járt. Sok érdekes, izgalmas, apró részletet megeleveníthetnék itt most, de hiszem, hogy nem ez a lényeg. Apró morzsákat úgy is el fogok árulni a későbbiekben.

Mindenki a saját életébe vonz eseményeket, így tudom, hogy egymás életének elválaszthatatlan részei vagyunk. Pontosan azért vagyunk bizonyos személyekkel együtt, mert tőlük tanuljuk meg azt, amire szükségünk van és, mert pontosan azt nyújthatja nekünk, amire szükségünk van. Apának át kellett élnie ezt, nekünk, a családjának pedig a következményeit. 
Azonnal nem hatott rám nagyon mélyen az a 12 szorongató perc, amit átéltem... Nem tudott meghatni igazán mélyen. "Hihetetlen, de élmény!" Ráébredtem, hogy az idegesség, ami remegéssel és azzal az érzéssel párosult, hogy "szétfagyok", igen erős lélekjelenlétet takart. Képes voltam mindenre, ami Őt életben tartja! "Véletlenül" pont kardiológus orvos került elő, aki mellkasa nyomkodásával életben tartotta, míg a mentő odaért és defibrillálták. Én oldalra tartottam a fejét, hogy a levegő akadálytalanabbul juthasson a tüdejébe. Semmi nem számított. Ha kell bármit megtettem volna érte. Olyat is, amit nyugodtabb körülmények között biztosan nem tennék meg, hisz a vér látványa is elgyengít. De akkor, ott........ úgy éreztem, semmi, de semmi nem számít.
Az idő múlásával fokozatosan mélyült el bennem a fájdalom, a csalódottság és a tehetetlenség érzésének keverékéből létrejött érzelemhalmaz. Nagyon fájt, a kérdés maga is, hogy miért történik ez meg velem? Miért nem segíthetek többet és miért nem lehet minden úgy, mint régen. Még nem voltam felkészülve rá, hogy elveszítsem az édesapámat... valahol mélyen belül hittem és hinnem is kellett rendületlenül, hogy ez még nem jött el. Ezer százalékkal teremtenem kellett a jót, a szépet, hogy megmaradhasson életemben teremtményem magja, ami majd csírázni kezd és virágot bont. Mindhárman végig, végig teremtettünk, emeltük Őt a magasba, Anya is, Hugi is és én is. Amíg altatták és amíg vizsgálták, amíg nem volt magánál, végig beszéltünk hozzá, rendületlenül. Étlen, szomjan vártunk rá és közben egyfolytában hol egymás vállán sírtunk, hol erővel, lendülettel tartottuk egymást életben érzelmileg... 
Amíg a bizonytalanság tartott, azt hiszem, ott törtem meg picit. Mikor már újra erőre kaptam mindig jött egy ilyesztő gondolat, amit azonnal pozitívra kellett cserélnem, vagy egy hívás, amitől megrémültem, pedig nem is ebben a témában ért engem. Már a telefoncsörgéstől is rettegtem, vajon mikor kell még erősebbnek lennem, még ettől az akkor szinte emberfelettinek tűnő, határaimat súroló mértékű kitartástól is. 
"Háború után sok a hős." Ez a mondat nagyon tetszik. Bár nem jelentésének vonatkozásában szerepel itt. Csak azért írtam le, mert egy szó figyelmet érdemel belőle: a "Hős". Furcsa érzés, ha az emberre úgy néznek, mint egy hősre. Nagyon sokan nekem köszönték meg a családtagok, hogy Apa él. Nem vagyok képes ebbe a szerepbe helyezni magam még a kipróbálás szintjén sem. Szinte nem is értem, hogyan jut ez eszükbe az embereknek. Része voltam az Isteni Tervnek abban a fejezetben és ő is. Minden elénk volt tárva, megadatott számára egy újabb lehetőség, hogy korrigáljon életének irányán. Adott volt egy kijárat, amin kinézett, de visszajött. Szívem mélyén titkon remélem, hogy lehet ebből most egy olyan fejezet, ami sokkal tartalmasabb, mint a régebbiek. Amelyben nem eléldegélünk egymás mellett udvarias kérdéseket feltéve és udvariasan válaszolgatva, hanem lényegünkig hatolva leszünk képesek együtt lenni és szívvel, lélekkel érezni egymást végre. Olyan értékes időt tölteni együtt, ami a valódi boldogság és szeretet érzésével átitatott és ettől olyan szép!
EGYÜTT... Milyen szép szó. EGY-ként létezni négyen, szimbiózisban, békésen, szeretetben. 
"Milyen nagyszerű családom van!" - hangzott el Anya szájából már sokadszor. És mosolyogva rám néz és megölel... csodálatos érzés, hogy megtehetjük! És lám, tényleg! MILYEN NAGYSZERŰ CSALÁDOM VAN!:-)))))))) Ha a négy láb közül valamelyik inog, a többi megtartja. Ez mindig is így volt, és talán még sokáig így is lesz! Isten áldja az ÉLETET!:-)