Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2008-05-21 Szerda

2008.05.21

Még a tegnapról...

Tegnap is a múltat sirattam... egész nap nem tudtam szabadulni tőle és ez nem hagyott élni. Aztán miután késő estére már a gyomrom is elkezdett fájni, kaptam egy kérdést a hugomtól, ami pofon jellegűen észhez térített. Így kezdődött... amint megleltem a válaszom, a hasfájásom szinte azonnal alábbhagyott! Ilyen konkrétan még soha nem éreztem talán, hogy a lelki okokból indul ki minden testi betegség. 
Aztán később éreztem, hogy még mindig tele vagyok az érzésekkel, gondolatokkal és anyukám - az édes, drága NŐ - feljött hozzám és beszélgettünk. Éreztem, hogy most valóban nem teher neki elmondanom a dolgaimat, mert ahhoz már elég erős vagyok, hogy ne beleavatkozásnak éljem meg, ha elmondja a véleményét. Lényeg, hogy tudtam kezelni azt, ahogyan reagált a dolgokra, amiket hallott.

Kimondtam sokmindent... nagyon jót tett! Tudod, én gyakran egyedül akarom megoldani az összes nyűgömet és a barátaim ráébresztettek, hogy nem kell! Azért vannak, hogy átrágjuk és hogy jóban és rosszban is ott legyenek. Csak én nem hittem el, mert még mindig érvényes nálam - bár egyre kevésbé - az "én kérek elnézést mindenért" frázis. Inkább nem akartam őket terhelni a problémáimmal és ezáltal csak a gondokat magába szorító, szorongós, fénytelen Kateszt kapták, ami természetesen feltűnt nekik... aztán mindig kérdéssor lett a vége és én kinyögtem a dolgokat és megkönnyebbültem. Nem tudom, általában a nők ilyenek-e, vagy csak én, de rájöttem, nekem elég elmondani is a dolgokat. 
Tudod, ez fura... van, hogy elmondom, mi bánt, vagy mi lenne jobb másként és ha nem is változik utána semmi, sokszor máris is sokkal jobb. Csak azért, mert kimondhattam. Van, hogy ezzel megbántok valakit. Van, hogy nem is kicsit. Mégis, számomra sokkal többet jelent, hogy elmondhattam, mint az a dolog, amiről beszéltem. 
Olyan is van, hogy mást mondok, mint ami bennem van. Nem tudom, miért. Közben pedig nem értem, hogy a másik miért viselkedik olyan furán, hisz nem is azt értettem a kimondott dolog alatt. Csak szegény hallott valamit és nem is gondolja, hogy én mást értek alatta... azt hiszem, konkrétabbnak kell lennem. Ez nehéz lesz... De senki sem mondta, hogy azért születtünk ide, mert könnyű lesz.:-)

Lényeg, hogy jobban lettem éjszakára... tényleg nem is tudom, mi történt, de valahogy egyik pillanatról a másikra boldog lettem. Sokminden összeugrott bennem, helyükre kerültek a dolgok, mint a puzzle-ban. :-) Legalább 4 nagy felismerésem volt, biztosan ez is segített. 
Az, hogy szeretek valakit ha velem van,  ha nem, nem gond, sőt! Csodás dolog! És el kell fogadnom!! Basszus le akartam tiltani és ez megfolytott teljesen! De tudom és érzem és le is kell írnom, hogy szeretem még mindig! Nagyon, igen. És ahogyan ezt elfogadtam és tudtam, hogy valamilyen szinten, de még nincs lezárva a dolog, rendben lett minden. Attól még, hogy nem vagyunk együtt szerethetem és valószínűleg fogom is. Örülök, hogy még nincs lezárva. Nagyon jó! Azért, mert még nem halt meg. Ez durva, igen. De mivel még él és vannak érzéseim ez irányba, nem semmisült meg bennem. Még a részem, igen. És biztosan fogom még látni, fogunk beszélni, kontaktálni. Ennyi. Mikor arra gondolok, hogy nincs még vége, "csupán" erre gondolok, hogy fogom még látni, hatni is fog rám és annyira engedem be, amennyire akarom. Legfeljebb nem leszünk már együtt, de ez olyan szép érzés... Hagynom kell, hogy átfolyjon a szívemen, mert ettől szép, ettől vagyok ember és ettől élek! Ettől leszek boldog, ettől kerülök ismét egyensúlyba, hogy hagyom lecsengeni a MAGA ÜTEMÉBEN! És ez itt a kulcsszó. Legalább tudom, mi tesz helyre.

Arra is rájöttem, hogy az én valóságom egyedi. Mindenkié más, igen. De az enyém különleges, mert az enyém. Nekem különleges. Ráébredtem, hogy nekem mesésebb valóság kell, mint másnak. Konkrétan a szüleimnek. Nekik rengeteg korlátjuk van, ami rám is próbál átragadni. El akarom hinni az ő hiedelmeiket akaratlanul, pedig nem kell! Az az ő igazságuk. Bennem több a mese! Imádom a filmbeli jeleneteket az életemben - főleg a magánéletemben! Hiszek a csodákban, a romantikában, a szerelemben, szeretek szépen felöltözni, elkészülődni és úgy kilépni az utcára, hogy AZ ÉN HIEDELMEIM SZERINT szép vagyok. Mert csak ez számít. Hogy Te hogyan vagy egész. Én úgy vagyok egész, ha érzem, hogy szép vagyok, ha érzem, hogy szeretnek, ha érzem, hogy személyes varázsommal adhatok. Ha érzem, hogy el tudok bűvölni valakit, ha érzem, hogy tudok hatni emberekre. Ha érzem, hogy segíteni tudok, ha érzem, hogy meg is akarom tenni. Ha érzem, hogy lehetek nagyvonalú másokkal, mert megtehetem. Ha tudom, hogy sok pénzem van és nem kell szégyellnem, hanem felvállalhatom és szeretettel használhatom! Ha hasznosnak érzem magam, ha érezhetem, hogy amit csinálok, az jó, ha felvállalhatom magam, ha néha önző lehetek, de nagyon. Akkor vagyok egész,  ha néha lehetek undok és visszavonult és bezárkózott. Ha engedik, hogy ne szóljak semmit senkihez, ha elfogadják azt is, hogy olyan napom van, hogy vitatkozom egész nap. És persze nincs jelentősége, mégis csinálom. Csak azért, mert a negatív energiát így tudom levezetni és ez soha nem az adott személy ellen szól. Ha valaki meglátja ezt bennem, megérti, hogy így vagyok egész, akkor tud igazán szeretni, azt hiszem.

Nekem ugyanezt kellene tennem, de sajnos még nem tudok mindent elfogadni a másikban, mert kritikus vagyok. Vagy még nem találtam olyan embert, akinek legtöbb nyűgét elfogadtam volna. Ezt gyakorolnom kell, bárhogy is van, mert a világ, a kapcsolataim, csak így lesznek harmonikusabbak. Így könnyebben elérem a lelki békémet. Többször emlékeztettem már magam, hogy "-Ő csak hadd viselkedjen úgy, ahogy neki tetszik. Katesz, te nem ő vagy. Fogadd el!" (Mert gyakran estem abba a hibába, hogy azonosultam a párommal, vagy azzal, akivel épp sokat voltam.) Csak ilyenkor az van,  hogy hatással van rám a másik viselkedése és én is átváltozom, pedig nem akarok! Legtöbbször talán ez a baj. Ha a másik ingerültebb, én egyensúlyban vagyok, nehezen maradok nyugodt. Ha a másik nyugodt és én vagyok nyűgös, kiprovokálom, hogy legyen számomra társ benne és egy "nyugodt, de szenvedélyes vita" hevében lecsengjenek a bennem lévő energiatúltengések. Egyenlőre így működöm, de aaaaannyira szeretnék változni ebben, mert eddig ez nem volt nyerő, csak akkor, ha a másik volt olyan áldott jó ember - és ezt kimondatlanul, de aaaaaaaaannyira értékeltem és szerettem és hálás voltam érte, - hogy belement és megtette értem és elfogadta. Mindig olyan jól esett, ha elfogadtak...  Ezért tudom, hogy ez másnak is valószínűleg ilyen jól eshet. És azt is gondolom, hogy - mivel nekem időnként ilyen nehéz - másnak sem lehet könnyű és igenis viszonzást vár érte, tehát azt, hogy legalább annyira én is legyek megértő és elfogadó, amennyire ő az velem.

Hát nagyjából ezek születtek meg, és még pár apróság, melyek a fentiek fényében talán el is vesznek, bár önmagukban is nagyon fontosak. Ha ideírnám őket, soha nem lenne vége, és mennem kell edzésre. :-) Ezért hát, ahogy egy barátném szokott elköszönni tőlem a telefonban: "Viszláááát!":-)